Próbálok boldognak lenni. De nem megy. Ez az egész csak elveszi a kedvem. Gyomorgörccsel kelek, hogy mit kellett volna tennem, s mit lehetett. A múltat viszont már a Jóisten sem változtatja meg. Hát mért cipelem a tegnap bűneit, az elmúlt idő fájdalmas hibáit? Mért kínzom szakadatlanul a bennem lakó lényt, mit akar/akarok ezzel elérni? Én csinálom-e ezt vele vagy Ő csinálja velem? Így akar rábírni valamire? Hogy megtanuljam: senki sem segíthet? S senki sem szerethet, s bocsáthat meg magamnak magam helyett? Senki sem?

Az önismeret kemény dolog. Legalábbis nekem. Minden szenvedéseink oka: a tudatlanság - mondják egyesek. Én egyre inkább osztom ezt a nézetet! Önmagunk nem-ismerése, ön-magunk "nemtudása". Hogy fejből próbálom kitalálni magam, az életem, a helyzeteim. Nem HALLgatok magamra, hanem kitalálni igyekszem azt. Hogy mi is lenne "neki" A jó, A kellően építő, AZ előrevivő! Aztán csak épp az nem jut szóhoz, akiről szó van: saját magam... A gondolataim elnyomják az érzéseim, az akarásom a megérzéseim, a kétségbeesésem a józan eszem, a félelmeim az intuícióm... Minden kreált dolog rányomja bélyegét a valóságomra. Minden MONDVA-csinált kis sza* kibillent a középpontomból, amit csak pillanatokra pillantok meg, pillanatokra ismerek fel, s béke-mosollyal üdvözölvén el is veszítem hirtelen! Hogy hova tűnik? Elfedi a sok réteg! Az a sok, sőt rengeteg kreálmány, mellyel mag-omat szennyezem! Az elképzelések tengere, a megfelelések kényszere, a rettegés önmagam ostorától, mellyel magam büntetem. Hogy nem jut szóhoz, aki már pedig egy jó ideje újra szót kérne... Az a halk kis belső hang, mely tiltakozva szenved, mikor görcsölsz, s áramlani nem mersz, mikor sodródsz, de felállni nem mersz, mikor nem bízol, pedig kegyeltje vagy az életednek... Az a kicsi, halk hang belül, csak arra vár, hogy meghalld, hogy Rá hagyatkozni elkezdj, s nőni kezdhessen a bizalmaddal! Csak el kéne kezdeni csendben lenni, hogy meghalld végre... Elkezdeni elcsitítani üvöltő elmémet! Belehallgatni a kongó csend-sötétbe... Nem rettegni tovább a néma-csend magányától, a sötét mélység borzalmától... Hallgatózni, csendben, áhítattal, hátha megfülelsz valamit tompa zajjal... Hátha koppan valami a borzalmas mély sötétjében, hátha valami mégis földet érni képes a végtelennek tetsző semmiségben... Hátha felgyullad egy parányi szikra, apró sercenéssel, s meghallom végre önmagam első aprócska jaj-szavát, a lángragyúlás születésének ritmusát! A semmiből felderengő én hangját, a tovább nem rejtőzködő szerelem első lehellet-dallamát! S figyelni kitartóan, de bizalommal is! - mint az örökmécsest, tudni, hogy nem huny ki soha többé! De figyelmemmel megtalálni, meghallani a lélek hangját, s továbbállni, továbbélni, lemondani, ha kell, őszintének maradni a néma-csendben születetthez!

Nem vicc!

Hogy is felejthettem el, hogy a legmélyebb kilátástalanságból, a már fizikai görcs-szerű reménytelenségből és megfeszült idegállapotból végső segélysikolyként a futásért kiáltott testem-lelkem! Amikor nem használ a pozitív gondolkodás, a környezetünk szeretete és megértése, s már saját magunkat sem tudjuk lelkesíteni, sőt, már az imádott jóga sem képes kioldani a merev-görcsből, na akkor érkezett meg valahányszor isteni sugallattal vagy a tudatalattim utolsó mentsváraként: a FUTÁS LEHETŐSÉGe! Emlékszem, pár évvel ezelőtt volt egy pár hónap, amikor napi 20-30 km-t is lefutottam reggel, vagy fogalmazzak inkább így: 20-30 km-t futottam reggelenként magam elől, hogy valahogy túléljem magam... Hogy valahogy levezessem és transzformáljam azt a rettentő mennyiségű energiát, ami már-már megölni és agyonnyomni látszott kreatív felhasználási módjának hiányában... Így fogalmaztam akkor: "A futás tart életben! Már megzakkantam volna a reggel fél7es futás nélkül úgylehet..." Milyen érdekes az emberi agy! Elfelejt egy csomó mindent, de a megfelelő pillanatban mindig képes előrukkolni valamivel! Ma újra elmentem futni... Gondolhatnánk: nem jó jel! Fene se tudja... Jó jel, nem jó jel, de SEGÍT akarnom az életet! Ahogy szökkentem fel a lépcsőkön, ziháló tüdővel, lüktető halántékkal, valahogy tudtam áldani az életet! Valahogy megint olyan valószerűen szükségszerűnek tűnt a saját életem! Jéé, van értelme, kiterjedése, súlya, ereje-telje! Van kézzelfogható, izzadsággal mérhető jelenléte. S sokszor talán nincs is fontosabb számomra, mint emlékezni, hogy az életet ki hordja, cipeli... Emlékezni, hogy cipelni kell-e vagy szökkenni is lehet sorsommal? Emlékeztetni magamat rá, hogy valaki kérte, s érte megérte megszületnem. Hogy hálás legyek magamért, hogy cipelem is még, de sokszor már szökkenek is feladatommal!

Az egyik legnagyobb adományom. Nem sok dologban vagyok jó, de az érző-receptoraim soha meg nem csalnak. Egy pillanat alatt leveszem, hogy ki, mit, hogyan, és miért akar, vagy nem akar. Egy pillanat alatt érzem, hogy őszinte, igaz, vagy számító, álszent alak. Egy pillanat nem sok, nekem elég, hogy nyitott könyv legyél előttem. Mert míg ésszel, értelemmel próbáltalak megragadni, szertefoszlottál kezeim között. Mióta hiszem, hogy érezni tudlak, nincs kitérőd előttem. A sok máz, mellyel bekenni próbálsz engem és másokat, álca csak. Nem engeded láttatni önnön magad. Bújkálsz csak önmagad elől, s megriadsz, ha valaki elkapja őszinte pillantásodat! Megrémülsz, hogy elbukik a színjáték, s te csak egy üres szépség maradsz. Felriadsz az álomból, hogy vannak még igazak. Senki kapcája nem leszek én soha többé, se magamé, se a másé. Gyűlölni oly sokáig tudtam magam, ideje lenne szeretnem, s olyannyira vágyom szeretni valaki mást, mivégre helyettem?! Mért nem vagyok képes úgy tekinteni magamra, mint a másikra, mért ne tudnám saját arcom megsimítva temetni arcomba? A szeretni-vágyás mindig csak másfele mutat, mért ne fordíthatnám önmagam felé a szerelem-nyilat? Mért ne lehetnék szeretetteljes magam irányába, s mért ily nehéz nem a másikkal lenni párban? A nagyvonalúság mások felé, miért hiányzik magamtól, mért nem tudom felkarolni magam is, mikor gyenge vagyok, haszontalan? Megteszem hát most, valahogy, kipróbálom milyen, nem elhagyni magam, mikor mindenki más elhagy/ mikor mindenki mást elhagyok, s mikor képes lennék elhagyni saját magamat! Megregulázom elmémet, felszólítom lelkemet, erőt parancsolok testembe, s megteszem magamért, amit másért tennék meg! Szeretem magam annyira, amennyire mást lennék csak képes most szeretni!!!

A belőlem áradó nyitottság lényem központi lényege, meggyógyít vadat, felemel szelidet. A művészet gyógyít, nincstelent gazdaggá, erőset érzékennyé tesz. A költészet hatalom, a lélek hatalma! S semmi más nem számít e földön, mint birtokba venni önnön hagyatékunkat! Mert míg nem tudom ki vagyok, míg nem ismerem a lelkem, addig csak kárhozom az életet, mert míg nem értem miértjét a szenvedésnek, addig nem értem mi végre Én? Addig nehéz áldani az élet nevű iskolát, míg a jegyeken remegsz, a tanítást, majd csak jóval később érted meg, s mire beérik, lehet világvége lesz. A Te világodé, mely csakis a tied, így hát ideje felfedezned! Hogy nyitottságom honnan fakad, s mért ilyen ágas-bogas, hogy miért ömlik őszinte szeretettel belőlem a lét, mikor őszinte gyűlölettel is káromlom önmagam, s a Jóisten tekintetét!? Hogy a szerelmes és hittel teli szavak, hogy támadnak ellenem vacak, engem-gyűlölő álruhában, s hogy hitetik el velem, hogy lelkem úttalan, s verítéke terméketlen?! Hogy lehet egy lélek olyannyira kettő, hogy önmagán belül lát önmagából kettőt!? Egy jót, ki végtelenül szelíd és áradó, s egy őrültet, ki késsel szabdalná véres fájdalmai megálmodóját! Ki késsel megy önnön maga ellen a jóért, s ki képtelen megsímítni a késben elernyedő kezet... Ki az a kegyetlen, ki e kettőt összebékítni nem meri, vagy akarja, ki ez a lelketlen, ki egyik-másiktól a lényeget eltakarja? Ki nem meri vállalni önmagát, mitől lesz ily mély, s oly magas a mélység, s a magasság? Ha mindennek értelme van, lesz - ki tudja? - hát meddig visz az út, mit áld még utamba? Lesz-e még fényes vacsora, bárányszemű esttel, lesz-e még gyermeksikoly, fülsiketítő félsszel? Lesz-e hitvesi ágy, melyben boldogságom nyögöm, s lesz-e porrá málló váz, melyben önmagam építem föl? Lesz-e még bíborparázs a kertemben augusztus esten, lesz-e gyermek, mely anyjának hív, s lelkem érte rebben? Lesz-e még sok türelmetlen percem, vagy hagyom, hogy nyitottságom kebelezze be tajtékzón elégedetlen engedetlenségem...

"Az Élet: öröm! Mert minden létező létével örül a létnek. Azzal, hogy van, hogy létezik, azzal, hogy van, hogy betölti sorsát, csillag, állat, űr, kőzet, növény, teremtő és teremtmény, megfogant és fogantató, teremtő szellem és szerelmes akarat. 
Addig? A halálomig? Költő vagyok. Kötelességem szeretni az életet. Költő vagyok s ezért: kötelességem félteni az életet. Addig elmondom a világot önmagának, ahogy szavam és látomásom lángja engedi. Addig elmondom az embert önmagának, ahogy mondanom adatott. Mert a költő dolga, hogy beszéljen a Létről, beszéljen benne az emberről magáról. S ha megfejteni nem is tudta lényegét az életnek, halálnak, úgy kell élnie s énekelnie, hogy azt mondhassa az utód-emberiség, azt mondhassák kortársak, utódok: nem élt hiába! Valamit elmondott az ősi tiszta titokból. Valamit elmondott titokra-éhes szívünknek." Juhász Ferenc 1968

Minden létező létével örül a létnek! Azzal, hogy VAN! Azzal, hogy létezik, AZZAL MÁR BETÖLTI SORSÁT, így ÖRÜL A LÉTNEK, ha tud róla, ha nem, áldása és áldott része(se) az Életnek! Szépséges hatalom a szavak ereje! <3