Az egyik legnagyobb adományom. Nem sok dologban vagyok jó, de az érző-receptoraim soha meg nem csalnak. Egy pillanat alatt leveszem, hogy ki, mit, hogyan, és miért akar, vagy nem akar. Egy pillanat alatt érzem, hogy őszinte, igaz, vagy számító, álszent alak. Egy pillanat nem sok, nekem elég, hogy nyitott könyv legyél előttem. Mert míg ésszel, értelemmel próbáltalak megragadni, szertefoszlottál kezeim között. Mióta hiszem, hogy érezni tudlak, nincs kitérőd előttem. A sok máz, mellyel bekenni próbálsz engem és másokat, álca csak. Nem engeded láttatni önnön magad. Bújkálsz csak önmagad elől, s megriadsz, ha valaki elkapja őszinte pillantásodat! Megrémülsz, hogy elbukik a színjáték, s te csak egy üres szépség maradsz. Felriadsz az álomból, hogy vannak még igazak. Senki kapcája nem leszek én soha többé, se magamé, se a másé. Gyűlölni oly sokáig tudtam magam, ideje lenne szeretnem, s olyannyira vágyom szeretni valaki mást, mivégre helyettem?! Mért nem vagyok képes úgy tekinteni magamra, mint a másikra, mért ne tudnám saját arcom megsimítva temetni arcomba? A szeretni-vágyás mindig csak másfele mutat, mért ne fordíthatnám önmagam felé a szerelem-nyilat? Mért ne lehetnék szeretetteljes magam irányába, s mért ily nehéz nem a másikkal lenni párban? A nagyvonalúság mások felé, miért hiányzik magamtól, mért nem tudom felkarolni magam is, mikor gyenge vagyok, haszontalan? Megteszem hát most, valahogy, kipróbálom milyen, nem elhagyni magam, mikor mindenki más elhagy/ mikor mindenki mást elhagyok, s mikor képes lennék elhagyni saját magamat! Megregulázom elmémet, felszólítom lelkemet, erőt parancsolok testembe, s megteszem magamért, amit másért tennék meg! Szeretem magam annyira, amennyire mást lennék csak képes most szeretni!!!

 

 

Megosztás a facebookon