" Az élet nagy bölcsessége, ha megértjük, hogyan uralkodhatunk azok felett a dolgok felett, amelyek megpróbálnak a rabszolgájukká tenni!" ~ Coelho

1. A görcs

Rengeteget görcsöltem életemben. A legkisebb - de tényleg a legapróbb!- szartól elkezdve bármin képes voltam szétmarcangolni magam! Apró-cseprő, szir-szar dolgokon tökörögni, elmis-másolni igazán fontos dolgokat, és teljes stresszben és pánikban vergődni, próbálva megtervezni szánalmasan kilátástalan napjaimat... Aztán mindig azt tapasztalom, hogy nem a pontról-pontra megtervezés a lényeg - mert azt, bárki képes megcsinálni, ugye kedves irodistatársaim? Hanem az, hogy tudjam élvezni, MIKÖZBEN TÖRTÉNIK velem, vagy csinálom azt a sok mindent! Hogy tudjak NE azon GÖRCSÖLNI, hogy mikorra és hol és hogy kellene lennem, hanem TUDNI BENNE LENNI abban, amiben épp vagyok. Qrvanagy kihívás - legalábbis nekem! Voltak persze időszakok, mikor vitt a flow, de legtöbbször nem ez a jellemző sajnos. Próbálom feszült idegzettel, görcsös kínlódással "elérni" az ideális (flow - áramlás!) állapotot... Megfeszülve, görcsösen kaparni, hogy elérjem a Flowt... Elég nevetségesen hangzik. Mégis sokunknál van ez, tudom. Tudjuk - hisz ha máskor nem is, de szerelemben biztos megtapasztaltuk az áramlás élményét. Mikor épp jókor jön a busz, épp van nálad annyi pénz, pont akkor hív fel valaki, pont és épp, és épp és pont... MINDEN STIMMEL. Mert csak együtt lüktetsz az élettel! Maga vagy az élet! NEM holmi görcs, aki élni AKAR. Hanem élet, egyszerűen áradsz, mint a levegő. S a nagy kérdés, hogy akkor ezt az állapotot hogyan lehet elérni, ha nem lehet elérni? Köszönjük, Emese! :) Tapasztalataim, vergődéseim, és érzés-élményeim szerint abszurd módon mégiscsak akarattal érhető el, ám inkább egy passzív, békés, meggyőződéssel teli HITTEL, MINTSEM agyban gyártott HOGYAN-OKKAL. Sokkal inkább a jelen zaklatottságával való megbékéléssel, mintsem az ellene vértizzadással. Sokkal inkább egy bölcs nyugalommal, mintsem gyermeki lázadással. A görcs feloldódik, ha mindent elengedsz, ellazulsz. Nincs mit vesztened! Valamiért méginkább a görcseinkbe kapaszkodunk mikor félünk és fáj, pedig az elengedés a természetes! Mindannyian tudjuk, hogy valami addig kísért, míg cipeljük magunkkal az emlékét! S mégis sokszor milyen nehéz elengedni, amitől egyébként boldogtalanok és kiábrándultak vagyunk! Milyen nehéz azt mondani: Menj! Menj csak, a saját utadra, én is folytatom az enyémet! Nincs harag, nincs megbánás, csak az Élet. Így nem lennénk betegek, meggyógyulna minden testi-lelki seb. De mi sokszor csak cipeljük tovább már nem is létező terheink, s valaki mástól várjuk, hogy enyhítse életünk! De az a szerelmes lélek is csak egy földi sorsú ember, ha le is tette terhét már, nem várhatod tőle, hogy a tiédet vegye és vigye tovább helyetted. Szabadak csak ön-erőből lehetünk, magunkkal kell megküzdenünk! S a legszebb győzelem az lesz, mikor megtanulunk uralkodni SAJÁT MAG-UNK FELETT!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megosztás a facebookon