A belőlem áradó nyitottság lényem központi lényege, meggyógyít vadat, felemel szelidet. A művészet gyógyít, nincstelent gazdaggá, erőset érzékennyé tesz. A költészet hatalom, a lélek hatalma! S semmi más nem számít e földön, mint birtokba venni önnön hagyatékunkat! Mert míg nem tudom ki vagyok, míg nem ismerem a lelkem, addig csak kárhozom az életet, mert míg nem értem miértjét a szenvedésnek, addig nem értem mi végre Én? Addig nehéz áldani az élet nevű iskolát, míg a jegyeken remegsz, a tanítást, majd csak jóval később érted meg, s mire beérik, lehet világvége lesz. A Te világodé, mely csakis a tied, így hát ideje felfedezned! Hogy nyitottságom honnan fakad, s mért ilyen ágas-bogas, hogy miért ömlik őszinte szeretettel belőlem a lét, mikor őszinte gyűlölettel is káromlom önmagam, s a Jóisten tekintetét!? Hogy a szerelmes és hittel teli szavak, hogy támadnak ellenem vacak, engem-gyűlölő álruhában, s hogy hitetik el velem, hogy lelkem úttalan, s verítéke terméketlen?! Hogy lehet egy lélek olyannyira kettő, hogy önmagán belül lát önmagából kettőt!? Egy jót, ki végtelenül szelíd és áradó, s egy őrültet, ki késsel szabdalná véres fájdalmai megálmodóját! Ki késsel megy önnön maga ellen a jóért, s ki képtelen megsímítni a késben elernyedő kezet... Ki az a kegyetlen, ki e kettőt összebékítni nem meri, vagy akarja, ki ez a lelketlen, ki egyik-másiktól a lényeget eltakarja? Ki nem meri vállalni önmagát, mitől lesz ily mély, s oly magas a mélység, s a magasság? Ha mindennek értelme van, lesz - ki tudja? - hát meddig visz az út, mit áld még utamba? Lesz-e még fényes vacsora, bárányszemű esttel, lesz-e még gyermeksikoly, fülsiketítő félsszel? Lesz-e hitvesi ágy, melyben boldogságom nyögöm, s lesz-e porrá málló váz, melyben önmagam építem föl? Lesz-e még bíborparázs a kertemben augusztus esten, lesz-e gyermek, mely anyjának hív, s lelkem érte rebben? Lesz-e még sok türelmetlen percem, vagy hagyom, hogy nyitottságom kebelezze be tajtékzón elégedetlen engedetlenségem...

Megosztás a facebookon