Hazafelé tekerve ma kedvenc jógaórámról leesett a tantusz: kóros boldogtalanságban szenvedek! A napsütésben, kilazult hátizmokkal, lecsendesült elmével, bevillant! Tényleg képtelen vagyok a boldogságra! Kedvenc utcáimon tekeregve elméláztam: kezeltetni kéne magam? vagy csak mégtöbbet melózni, hogy ne maradjon egyáltalán agyam ezen elmerengni? vagy igaza volt a pszichológusnak, hogy egy jó hosszú terápiás folyamatot nem fogok tudni megúszni, ha tényleg helyre akarom tenni magam? vagy elmeneküljek újra, mondjuk Oviedoba? vagy csak szimplán szarjam le a boldogtalanságomat? engedjem el a görcsös boldognak-lenni-akarást? s törődjek bele szimplán, hogy lehet SOHA nem is leszek az, s így fogom leélni maradék életem? Olyan érzés volt, mint az akasztófánál várni a sorodra! olyan bosszantóan dühítően reménytelen! olyan kegyetlenül élesen torkodat átmetszően őszinte! olyan késégbeejtően valós elképzelése a maradék éveimnek! olyannyira, hogy egy pár pillanatra bele is törődtem! arra gondoltam, lefexem, behúzom a sötételőt - mint oly soxor - s álomba menekülök a való elől... Aztán bevillant: hacsak nem ölöm meg magam - életem folytatódik, ha akarom, ha nem: életben maradok! S ekkor mintha megint elengedtem volna egy pillanatra az élet-kényszert, s a leszarom tabletta hatni kezdett... Felsepertem a gangot, meglocsoltam az ajándékba kapott leandert, s arra gondoltam: ha jó is, ha szar is: élni kell. Nem kívánságműsor. Lesz, amilyen. Vagyok, amilyen. Kevés, sok, depresszív, ostoba, szentimentális, fél2kor bort szürcsölgető hedonista, aki hiszi és újra feladja. Mindig azt hittem, az életnek valami nagy célja van velem!!! S csalódok újra és újra. Szürke vagyok, egy, antiszociális, mélyen empatikus, hedonizmus-függő aszkéta! Nincs is velem nagy célja senkinek és semminek! Szörnyűséges így felkelni, s csinálni a sok szart, s erőltetni magam a hitre, melyet már apám, s anyám is elveszített régen. Hinni, hogy nem annyira szörnyű, hogy csak a szemléletmódom gáz, hogy lehetne örülni a napsütésnek, a bornak, a barátoknak. Annyi mindennek. Csak magamnak sikerülne már. Az életemnek. Megtalálni benne a célt, a szerelmes értelmet. A borködös szellem erejét, a hívatlan vendég örömét, a teljesen haszontalan dolgok kell-jét, a mindenek mögött bújkáló szerelmet. Kevés vagy élet, oly apró vagyok, mégsem értelek. Vezess magad felé, ne hidd, nem mennék! Tudom, érzel, tudom, kérlelsz, tudod: félek, s érzed: kérlek. Éljen az egyetlen remény: előbb-utóbb valami értelmet nyer vagy nem - az életünk.

Megosztás a facebookon