Nem vicc!

Hogy is felejthettem el, hogy a legmélyebb kilátástalanságból, a már fizikai görcs-szerű reménytelenségből és megfeszült idegállapotból végső segélysikolyként a futásért kiáltott testem-lelkem! Amikor nem használ a pozitív gondolkodás, a környezetünk szeretete és megértése, s már saját magunkat sem tudjuk lelkesíteni, sőt, már az imádott jóga sem képes kioldani a merev-görcsből, na akkor érkezett meg valahányszor isteni sugallattal vagy a tudatalattim utolsó mentsváraként: a FUTÁS LEHETŐSÉGe! Emlékszem, pár évvel ezelőtt volt egy pár hónap, amikor napi 20-30 km-t is lefutottam reggel, vagy fogalmazzak inkább így: 20-30 km-t futottam reggelenként magam elől, hogy valahogy túléljem magam... Hogy valahogy levezessem és transzformáljam azt a rettentő mennyiségű energiát, ami már-már megölni és agyonnyomni látszott kreatív felhasználási módjának hiányában... Így fogalmaztam akkor: "A futás tart életben! Már megzakkantam volna a reggel fél7es futás nélkül úgylehet..." Milyen érdekes az emberi agy! Elfelejt egy csomó mindent, de a megfelelő pillanatban mindig képes előrukkolni valamivel! Ma újra elmentem futni... Gondolhatnánk: nem jó jel! Fene se tudja... Jó jel, nem jó jel, de SEGÍT akarnom az életet! Ahogy szökkentem fel a lépcsőkön, ziháló tüdővel, lüktető halántékkal, valahogy tudtam áldani az életet! Valahogy megint olyan valószerűen szükségszerűnek tűnt a saját életem! Jéé, van értelme, kiterjedése, súlya, ereje-telje! Van kézzelfogható, izzadsággal mérhető jelenléte. S sokszor talán nincs is fontosabb számomra, mint emlékezni, hogy az életet ki hordja, cipeli... Emlékezni, hogy cipelni kell-e vagy szökkenni is lehet sorsommal? Emlékeztetni magamat rá, hogy valaki kérte, s érte megérte megszületnem. Hogy hálás legyek magamért, hogy cipelem is még, de sokszor már szökkenek is feladatommal!

Megosztás a facebookon