Az önismeret kemény dolog. Legalábbis nekem. Minden szenvedéseink oka: a tudatlanság - mondják egyesek. Én egyre inkább osztom ezt a nézetet! Önmagunk nem-ismerése, ön-magunk "nemtudása". Hogy fejből próbálom kitalálni magam, az életem, a helyzeteim. Nem HALLgatok magamra, hanem kitalálni igyekszem azt. Hogy mi is lenne "neki" A jó, A kellően építő, AZ előrevivő! Aztán csak épp az nem jut szóhoz, akiről szó van: saját magam... A gondolataim elnyomják az érzéseim, az akarásom a megérzéseim, a kétségbeesésem a józan eszem, a félelmeim az intuícióm... Minden kreált dolog rányomja bélyegét a valóságomra. Minden MONDVA-csinált kis sza* kibillent a középpontomból, amit csak pillanatokra pillantok meg, pillanatokra ismerek fel, s béke-mosollyal üdvözölvén el is veszítem hirtelen! Hogy hova tűnik? Elfedi a sok réteg! Az a sok, sőt rengeteg kreálmány, mellyel mag-omat szennyezem! Az elképzelések tengere, a megfelelések kényszere, a rettegés önmagam ostorától, mellyel magam büntetem. Hogy nem jut szóhoz, aki már pedig egy jó ideje újra szót kérne... Az a halk kis belső hang, mely tiltakozva szenved, mikor görcsölsz, s áramlani nem mersz, mikor sodródsz, de felállni nem mersz, mikor nem bízol, pedig kegyeltje vagy az életednek... Az a kicsi, halk hang belül, csak arra vár, hogy meghalld, hogy Rá hagyatkozni elkezdj, s nőni kezdhessen a bizalmaddal! Csak el kéne kezdeni csendben lenni, hogy meghalld végre... Elkezdeni elcsitítani üvöltő elmémet! Belehallgatni a kongó csend-sötétbe... Nem rettegni tovább a néma-csend magányától, a sötét mélység borzalmától... Hallgatózni, csendben, áhítattal, hátha megfülelsz valamit tompa zajjal... Hátha koppan valami a borzalmas mély sötétjében, hátha valami mégis földet érni képes a végtelennek tetsző semmiségben... Hátha felgyullad egy parányi szikra, apró sercenéssel, s meghallom végre önmagam első aprócska jaj-szavát, a lángragyúlás születésének ritmusát! A semmiből felderengő én hangját, a tovább nem rejtőzködő szerelem első lehellet-dallamát! S figyelni kitartóan, de bizalommal is! - mint az örökmécsest, tudni, hogy nem huny ki soha többé! De figyelmemmel megtalálni, meghallani a lélek hangját, s továbbállni, továbbélni, lemondani, ha kell, őszintének maradni a néma-csendben születetthez!

Megosztás a facebookon