Sokszor NEM azok a dolgok a fontosak, amiket meg kéne tennünk, hanem amiket NEM! Mekkora felismerés ez! Azzal vagyunk elfoglalva, hogy HOGYAN KÉNE élnünk az életünket, hogy az minél sikeresebb, boldogabb, és teljesebb legyen. És arra gondolunk-e, hogy MIT NEM KÉNE megtennünk? Hogy a mai napomnak a nem-menekülés a sikere! Hogy egy "negatívként" megélt dolog is lehet siker a maga módján az életünkben! Hogy csak azért mert "nem tettem, amit tennem kellett volna", nem azt jelenti, hogy azt "tettem, amit nem kellett volna" !!! Sokszor nehezebb nemet mondani a megszokottra, mint gondolnánk! Mert, ha a helyére nem helyettesítünk azonnal valamit, akkor ott a tátongás! Az élet-FÉL-elem! A rettegés, hogy űr van, mi kerül a helyére?! Nem elmenni a "pároddal" 7végén "valahova". Azért ""-ban, mert már az exed, s igazából pont csak valahova mennél, a szembenézés helyett! Nehogy újra űr legyen ott, ahol mindig fájt a hiány, hogy újra küszködnöd kelljen a másik híján önmagad árnyékával... Nehéz, de küzdve küzdök, s újra-bízva bízok tovább... Nem adom fel - akármennyire is nehéz, s akármennyire is fáj. Néha győzve áll tetszhalott testem felett, s csak sírni támad erőm ellene, aztán felállok, s haza-Hozzádot kiáltok! S teszem, amit épp tenni bírok, cipelem, s viselem a sorsom, amíg csak bírom! A menekülés csak enyhítő illúzió, nem oldja meg a dolgom! Ami enyhít: segít - megpihennünk, hogy legyen erőnk tovább mennünk - de a szembenézés nem maradhat el! Azt hittem "megúszhatom" a SZAKÍTÁS fájdalmát, kínját-keservét, de árnyékom ismét rám talált, amint a másik félreállt. Most sem könnyebb szembenézni, csak már értem, hogy az enyhítés tényleg nem old meg semmit! Tompítani lehet a fájdalmat szinte a végtelenségig, de ha nem oldom fel a probléma okát, sosem lesz nyugtom tőle! De ebben az Űrben megmaradni Rettentő Erő kell! Hogy ne tántorítson el a fájdalom keserve! Hogy ne egyből pótlékok után kapj, hogy ne egyből megtöltsd élménnyel, illúzióval! Ebben az űrben megmaradni kemény háború, fent tartani fejed, s szembenézni a záporozó lövedékkel! Széjjel tépi blúzodat melleden, arcodon véres izzadtság csörgedez... Szemedből időnként a könny is aláhull, csak emlékeztetőül, hogy lelked még érez - hálából! Meg kell tanulnom önmagamból merítenem, mert árnyékom lesben áll szüntelen! Amint mellém lép, nyúlnék a másik után, tompítanám azonnal az égető fájást! De újra és újra menekülni a másikba nem lehet, elfáradsz, s a másik is érzi tettedet... Nem hiszi, s nem hiszed már az együttet, menekülnél - most már ellene... Szomorúbb leszel, mint valaha voltál, látod már, hogy nincs kiút, csak az önazonosság! KÉP-telen vagyok ön-magomat látni, hát magam kell KÉPessé alkotnom saját magam! Meg kell tudjam álmodni a képem, különben árnyakkal fekszem-kelek ébren, s mindig csak mással űzöm el... Nem engedhetem meg magamnak, hogy tovább meneküljek! Megjártam a lélek hosszát én is, s országok útjait, ha kellett bíbor parázson és izzó szavak közt varázsoltam át magam, de mégis visszatértem! Mert nem győzhetek, amíg csak rem-élek, nem győzhetek, amíg csak f-élek, s mert nem adhatom fel, amiért jöttem: hogy szabad legyek, s másokat is a szabadsághoz segítsek!

Megosztás a facebookon